Nem kell ahhoz anya főztje, rokon látogatás, szaloncukor meg bejgli, hogy 10.000 kalóriát tömjek naponta magamba karácsonykor. A karácsonyi zabálás valami egészen mélyen gyökerező ösztön lehet, épp ezért arra jöttem rá, hogy a legnagyobb mártíromság az éhségsztrájk karácsonykor.

Engem ebben a karácsonyi mizériában nem az zavar, hogy az emberek úgy vásárolnak, mintha 25-én eljönne a Sarah Connor által megjövendölt apokalipszis. Igaz nem atomháború közeledik, hanem valami sokkal félelmetesebb: ünnepi nyitvatartás. Elhiszem én, hogy nehéz 3 teljes napig bio bivalymozzarella és aranyozott Gucci táska nélkül élni.
Ami azonban zavar, az a megértő mosoly mögött húzódó "haladj már a kurva anyád, mert szenteste fogom rádgyújtani a saját házad" gondolat, ha valaki az általánosan elfogadott 15 másodpercen túli részidőt teljesíti a pénztárnál.
Igen, karácsonyi bevásárláson voltam.

Az APEH kedves barátaim az úrban mindenhol APEH, legfeljebb Irish Tax Officenak hívják, hogy ott rohadnának meg az O'Connell streeten, ahol tanyáznak. A millió nyomtatvány közül kiválasztottam a megfelelőt (persze nem az én érdemem, az erre specializálódott HRes adta a kezembe, elképzelem, ahogy a továbbképzéseken a különböző formanyomtatványokra élvezkednek) meg a hozzá tartozó kétszer olyan hosszú kitöltési útmutatót. A véletlenre, azaz a postába bíztam és láss csodát hiába hívom őket (mert persze telefonon is egyeztetni kell az adatokat) naponta elmondásuk szerint 10 nap nem volt elég a feldolgozásra. Pedig rendkívül gyorsan gépelhetnek, mert amint bemondom a nevem (még azt sem kérik, hogy betűzzem le, pedig nagy divat az ám itt a nyugaton) egyből rávágják, hogy még nem érkezett meg a nyomtatvány.
Valószínű jól meg is vágnak egy emergency tax-ra keresztelt szemérmetlen lehúzással.

Nem fürödtünk...

Az első munkahetemen semmi különös nem történt, azon kívül, hogy egy tál fonnyadt salátához tudnám magam hasonlítani minden este. De a munkatársak egészen rendesek, főleg, hogy megmutogatják az összes fasza ebédre való éttermet a környéken, sőt még velem is esznek. Azt hiszem igazán tudják mi kell nekem.
Itt nem divat a portásnak köszönni, mikor megtettem az első napom szegény teljesen ledöbbent és meg akkor is tátott szájjal bámult mikor a liftre vártam, a többiek szerint azóta is azon gondolkozik, hogy honnan ismer.
A padtársam nagyon nem szimpatikus, de mindegy is, mert januárban Szingapúrba költözik. Álló nap azzal traktál, hogy milyen érzések kavarognak benne a költözéssel kapcsolatban. Hétfőtől szerdáig próbálkoztam megértettni vele, hogy tudom miről beszél, 1 hónapja lakok itt, de másnapra elfelejti. Azt hiszem született aranyhalak is vannak Düblinben.

Az első munkanap pontokba szedve:

• Bemutatom új munkatársamat és volt csoporttársamat, igen vagy a világ kicsi vagy az angol szak nagy, ezen a ponton ezt valahogy nem tudom eldönteni.
• Senki nem hallgat zenét, mikor fülest kértem a Help deskes srác mélyen a a gondolataiba mélyedt (valószínű a raktár eldugott zugairól készült metális térképét futtata) és hosszú idő után egy meglátom mit tehetek mondattal hagyott ott, ami ugye mind tudjuk mit jelent.
• Nem chatelnek!!! ez...ez...hát kell ehhez valamit hozzátenni?
• A munka maga ezen a ponton még elég átláthatatlan, de már most kivehető, hogy Sharon a másik Tech writer/a főnököm nincs épp a helyzet magaslatán. Azt elfelejtette mondani eddig, hogy ő csak 3 nap van egy héten.

Igazából az első benyomások nagyon pozitívak, karácsonyi buli is lesz a jövő héten.

Nem sikerült... Itt is megy ez a dzsungelharcos B kategóriás híressegek műsor, és BaloghP szerint a végén majd marad a király meg a királynő, erre én szépen el is terveztem, hogy Martina Navratilova lesz a király meg valami buzeráns biztos akad királynőnek. Erre nem kiszavazták a leendő királynőmet (mondjuk csak akkor jöttem rá, hogy a buher, mikor a fiának látszó személy egyszer csak megcsókolta a deresedő hajú szépfiút)? Hülye írek.

Olvasom a minap, hogy az úszók újfata rajtkőről indulnak ezentúl, olyasmi ez, mint a futók rajtgépe. Nem tudom kiverni a fejemből, hogy hosszú évek munkájának, ötletelésének meg mindenféle tudományos kísérletek eredményeképpen végre ismét lesz mivel magyarázni az epókazánok hihetetlen teljesítményét. Merthogy a cáparuha ugye már kiment a divatból.

Jövő hétfőtől vége a jó világnak, a 10ig alvásnak (ami a jobbfajta egyetemi évekre emlékeztetett), a 2-3 órás forró csokizással egybekötött sétáknak a belvárosban meg a hasonló munkanélüliséggel együttjáró mellékhatásoknak. Ugyanis szeretettel vár az új munkahelyem, ami nem csalás, nem ámítás postán (!!) küldi ki a training anyagokat, nem emailben. Mondjuk mit is várhatnék egy olyan várostól, ahol az internetszámlát nem lehet a neten átutalni és ahol egy állandó átutalási megbízás csak személyesen a bankban intézhető és 5 munkanapot vesz igenybe.

A munkaról: Information Mosaic a cég maga. Az interjúk alapján technical writer szempontból a legjobb szándékkal sem mondanam őket vér profinak, sőt a volt pár kérdésem, amin megizzadt az interjúztató Doc Manager, dehát most építik a doksi csapatot (igen, van még hely).

A hétvégéről: Újabb kört futunk bolhapiac ügyben. Múlt hétvégén szombat és vasárnap is az után járkáltunk, egyszer kb másfél óra séta után elérkeztünk egy iszonyúan lerobbant és büdös töküres épülethez és a hozzá tartozó hasonló karban lévő parkolóhoz (köszi googlemaps!), másnap pedig egy kis sikátorban lévő bezárt épülethez, amit a neten a legnyobb fedett piacként emlegetnek, azonban csak egy kis fecnit találtunk az egyik ablakban, hogy elköltöztünk. Hiába no, az írek nem lihegik túl ezt az információ hatalma dolgot.
De ezek után sem adjuk fel, csak a taktika változik: vonatozunk. És ebben az a jó, hogy egyrészt azt remélem tényleg létezik a bolhapiac, másrészt viszont, hogy a tenger mellett van. Ami nekem örömboldogság, BaloghP szerint viszont nagy zöld víz, mit nézzünk rajta?

Ja, még csak annyit, hogy köszi Normi!

VanállásomVanállásomVanállásom! Nem is kívánok most ehhez többet hozzáfűzni, megyek örömködni.

Őszintén szólva én azt hittem fejlett öniróniára utal, hogy itt lehet naptejet kapni, erre kiderül, hogy napkollektoros házakat akarnak építeni! Azért mindennek van határa...

Miközben ma a fénymásolóban várakoztam a kanapén mellém telepedett egy ír nő. Nagy szó ez itt Dublinban, ritka az ilyen, mint a fehér holló. Elkezdett velem beszélgetni, egy szerencsém volt, hogy imádott dumálni meg a kutyajáról beszélni, mert az igazat megvallva körülbelül minden 4. szavát értettem. Néha felmerült bennem a gyanú, hogy nem is angolul dumál, erre megkérdeztem valamit és a mosolygásából ítélve mégiscsak angol lehetett az a nyelv, amin hablatyolt. Elbeszelgettünk kb negyed órát, amiben nekem jórészt csak a Yes, Oh really, és a no way frázisok ismételgetése jutott, amiket a hangsúlytól függően váltogattam. Jó hangulatban váltunk el, egyből eszembe is jutott Esti Kornél és a bolgár kalauz.

Van olyan, hogy előtör belőlem az ortodox környezetvédő valamint a globalizáció ellen is habzó szájjal tudok küzdeni, merthát valljuk be, tényleg van benne igazság. Mégsem tudom megtenni, hogy lehajtott fejjel lépjem át a Starbucks küszöbét, hogy a napi betevő karamellás forró csokimat magamhoz vegyem (papír pohárban természetesen, mert azt leginkabb sétálás közben élvezetes elfogyasztani), és mégsem undorodtam magamtól a tükörben reggelente éveken keresztül, hogy a Roland McDonaldnak dolgozom tulajdonképpen. Most vagy az elveimmel (hahaha) van a probléma, vagy (efelé a válasz felé valahogy jobban húz a szívem) egyszerűen képtelen vagyok ellenállni a finomságoknak.

Már régen szeretnék egy 2009-es naptárat venni, nézegettem is őket, míg végre megtaláltam... A címe: How to do it later planner, kizárólag Pató Pál úr típusú embereknek. Rengeteg hasznos jótanaccsal van tele, mint például az e-mail a modern kor információcserejének elengedhetetlen eszköze, mindenképp nézzd meg 5 percenként, avagy ha lelkiismeretfurdalásod lenne, mert mindig halogatsz beszéljétek ezt meg egy másik halogatóval egy finom kávé és süti mellett. Van benne továbbá lista, amire felírhatom azokat a dolgokat, amiket majdnem megcsináltam, vagy majdnem elkezdtem.
De nem vettem meg hiszen ráér, még december sincs. Mivan ha találok jobbat?

A minap vettem egy női magazint, szórakozásnak estére, amíg Baloghp az indiánokat gyilkolja. Több dolog van, amit nem értek én az efféle szakirodalommal kapcsolatban, de a leginkább az zavar, hogy mindenféle szemránckrém meg parfüm minta van benne, viszont csoki az egy sem. Pedig azt is hirdetik.
Szóval eldöntöttem, hogy visszatérek a jól bevált lakáskultúra magazinokhoz és inkább csorgatom a nyálam az álomlakásokra. Na nem mintha design bútorokat szándékoznék venni, de műkörmöt se holnap kezdek el építtetni, ugye.

Néztem tegnap ezt az American Idol nevezetű műsort, amiben elérkeztek a versenyzők a ki marad ki megy helyzethez. Ott áll a színpadon valami kung-fu harcosnak kinéző izmos ember kigombolt ingben, meg egy habos ruciba öltöztetett 5 éves kislyányka. És erre dobperges, fények, hááát bizony a kislyányka a nyertes. Most komolyan csakmert olyaaan éééédi, selypítve énekel már egy büdös kölyöknek kell nyerni, ennyi elég? Különben is hányok az olyanoktól, hogy te drágám egy istenadta tehetség vagy, egy csiszolatlan gyémánt, közben meg csak az anyja éli ki benne a meg nem valósult álmait.
Olyan gyönyörű kép lett volna ha a puszilkodás helyett a kung-fu csávó nekifutásból a közönség közé rugja a kis hercegnőt a hiányos fogsorával együtt. Hozzáteszem, egyik produkciót se láttam, az esti filmet vártam, ami persze késett.

Tegnap sikerült eljutnom az első igazi céges interjúra, ami szó mi szó eléggé furcsán sikerült. De a lényeg a lényeg biza hívtak is ma, hogy mindenképpen menjek második körre jövő hétfőn. Még választhatok is, hogy bokros teendőim között early morning (between 10-11!!! miféle munkamorál ez?) vagy afternoon lenne a megfelelő.
Szóval van most boldogság, öröm, meg ami ilyenkor szokás.

Mondatok, amik minden egyes nap elhangzanak minálunk itt a nyugaton:
-Majd ha lesz munkám
-Fimon ez a kaja, csak majd legközelebb kevesebb/több/semennyi fűszert teszek rá; esetleg több/kevesebb ideig főzöm (ez főleg olyan esetekben fordul elő, mikor szörnyű éhesen főzünk és nem várjuk meg, amíg egészen elkészül)

És igen van olyan folytatása a Where are you from? kérdésnek, ami nem unalmas, nem sablonos, és még csak véletlenül sem végződik a párbeszéd egy Hmmm, biztos szép fordulattal. Ez pedig a következő: betérek én a sarki hentes úrhoz, elhangzik az ominózus kérdés, az arra adott válasz, mire a hentes úr az üvegpultjára támaszkodik és csillógó szemekkel a múltba réved, miközben elhadja a száját a mondat ami miatt lassan reggelire is csirkét eszünk, csakhogy gyakrabban járhassak. A mondat pedig: Oh, Hungarian food. Kiderült, hogy egyszer egy egész délutánt töltött el egy budai étteremben, mert nem bírta abbahagyni a rendelést, meghát persze az evést.

Az élet apró örömei, avagy mely mondatokat szeretem hallani:
1. ma csinalok én vacsorát
2. elküldtem a címedre a teszt feladatot.

Az egyik állami intézet előtti kukán találkoztam a következő felirattal: No bombs please.

Ínyemre való ez a környezettudatos életmód, bár mi annak idején papírgyűjtésnek meg háztartásigép szervíznek hívtuk. Kiváltképp a szelektív szemétgyűjtés tetszik, harmadannyi időnként kell levinni a szemetet...

Hogy én mennyire utálom azt az embert, aki a házunk alatt nyitott éjjel nappalit. Mert persze borzasztóan lustak vagyunk elmenni rendes boltba vásárolni (ahol emberi áron adják a termékeket) és legalább kétszer betérünk a szemtelen tolvajok birodalmába. Persze végig az arcunkra van írva a megvetés és az ide én többet be nem teszem a lábam kifejezés, ami oka lehet annak, hogy még soha egyetlen eladó sem mutatta a mosoly legapróbb jelét. Miért, miért kellett neki itt boltot nyitni?

Mégiscsak létezhet ez a karma dolog. Én tegnap olyan nagyon jól mulattam a (mint ma kiderült, hamis) vízálló réteggel ellátott kapucnim alatt, mikor Baloghp kergette a derékbatört esernyő darabjait az utcán, aztán pedig a víztől 4szeresére dagadt szövetkabátjában hazacammogott. Tényleg vicces volt, bezzeg nem ő fetrengett ma álló nap hasogató fejfájással és hidegrázással.

Ma alig akata elfogadni Muhammed a huszasomat a boltban, mert egy kiválló ötlettől vezérelve elindultunk sétálni a városba. De még a kávézóig (forró csoki, cappuchino, hmmm) sem jutottunk mikor elkapott egy jobbfajta vihar és nem csak az esernyő tört ketté, hanem a pénztárcám a táskámban is totál elázott. Lassan elhiszem az itteni időjárásról szóló csúnya pletykákat.

Ma megtörtem. Spórolás ide, spórolás oda... Hageen Dazs. Bailyes-es. Megyek dőzsölni.

Most komolyan, hogy lehet egy éttermet Golden Ass-nek hívni? Értem én, hogy több jelentés, dehát pont ez az! Vajon mi lehet a Breakfast Special?

Ma sétáltam hazafelé a belvárosban és előre elköltöttem a nemlétező fizetésem amit a nemlétező munkahelyemről kapok. Bár ha jobban belegondolok akkor a következő 4 havit, hiszen karácsonyra is kérhetek...

Mindez idáig remekül haladtam a főzésben. Szó mi szó hülyegyerekhúst (az az előrepanírozott fajta) vettünk és annak a csomagolására rá van írva hány percig kell sütni, a sütőn meg van valami időzítő. Szóval Nigellának éreztem magam egészen ma estéig, mikor is nagy fába vágtam a fejszét: sült alma. Megpucolni, tálba tenni, cukrot rá és indulhat a menet, de valahogy nagyon elvette az időmet a WTA Doha meg a szakítós, vagyis mit is beszélek: a CV küldüzgetés meg Barackék. Ha nem is égettem oda (hahahahaha), de jó sötét karamellt sikerült előállítanom.
Holnap salatával próbálkozom.

Totális kudarcot vallott a jobb oldali közlekedésre eddig használt taktikám, miszerint amelyik oldalra ösztönösen néznék, na pont a másikra kell. De teljesen belezavarodtam így most paranoid személyiségeket meghazuttolóan nézelődök a szélrózsa minden irányába az utcasarkokon és várom az bárhonnan felbukkanható ellenséget. Azután pedig csak reménykedem, hogy nem vasal ki valamelyik emeletes busz miközben áthaladok az úttesten. Van ugyan lámpa minden kereszteződésben, de azt senki nem veszi komolyan és égőnek tartom mikor csak én állok a pirosnál miközben még a nyugdíjjas nénike is áthalad. Már csak reménykedni tudok, hogy a beilleszkedési kényszerem nem fog pár törött bordába kerülni.

Ma ismét sikerült lezavarnom egy interjút, de mielőtt nagyon örvendezni tudtam volna eme fejvadász nyújtotta lehetőségnek, gyorsan a tudtomra adta Jill, hogy a városban momentán 2 db Technical Writer állás van. Ez egybecseng a sajat tapasztalataimmal, sajnos. Az egyik egy Sophies nevű francia cég, de oda finance tapasztalattal keresnek igavonót a csigazabalók. Szóval az bizony felejtős. Most a másikban reménykedem, amivel szintén van egy kis probléma, mégpedig, hogy most alakul és valószínű, hogy beletelik egy "kis" időbe, amíg konkrét lehetőséghez jutok. Ma nem volt sikeres napom.

Ma adtunk a kultúrának, nehogy azt monggyák, hogy kelet európai bunkók vagyunk, he, érted. Először a Castle kertjében süttettük a hasunkat, mert nagyon gyönyörűséges volt az idő, és megláttuk a Normiéktól kapott könyvben, hogy van a közelben valami könyvtár. Suprise suprise a könyvekről meg a könyvnyomtatásról volt egy olyan gyűjtemenyük, hogy totál leesett az állam. Az Új Testamentumból papíruszmaradványok a 55ből (nem 1955...), kínai jade könyvek (ez komolyan jade kövekre vésett iromány, brutál), egyiptomi papírusztekercsek. Pl nem is tudtam, hogy nem csak a piramisba tettek irományokat, hanem a múmiába is tekerték, hogy tudja a halott mi fog történni. Szóval kössz a könyvet, jól jött ma is!

Elmondom még, hogy itt a sporthírekben nincsen se kézilabda, se vízilabda. Csak foci (ahol kb 2 év után láttam összefoglalóban Gerát újra), lovasverseny meg vitorlázás. Uramég, hogy fogok itt TVt nézni?

Szívesen mondanám, hogy rájöttem hogyan kell képeket közzétenni, de... hát nem én voltam, aki összehozta ezt a remek slide showt.
Ez a kulcs nyitja a hajlékot, a nappali és a háló van a képeken. Most még elég lakáskultúrás, de majd hamarost otthonos lesz. Remélem. Szép, mi?


Windows Live Spaces

Képmutató dolognak tartom, hogy a Forma1 energiatakarékosságra hivatkozva változtat a szabalyokon. Vajon kiveszik a versenynaptárból az "éjszakai" futamot?

A csodalakásról elmondható, hogy kurvára hangos. Mármint egy wc lehúzása olyan hangokat eredményez a spájzban, mintha a csövekbe valami kis huligán párszáz üveggolyót dobott volna és azon keresztül próbálna a forrásban lévő víz eljutni a tartályhoz. Elsőre elég ijesztő. Azonkívül képtelenek vagyunk rájönni a fütés szabályozására, így belekeveredtünk a következő ördögi körbe: rettenetesen fázunk, tekergetünk valamit a gombokon, majd kapcsolunk párat a sok-sok kapcsoló egyikén, és voilá 20 perc múla hirtelen elönt a forróság. Újabb kapcsólók, gombok és ismét fagyoskodhatunk.
Ma nem sikerült elhagynunk a hajlékot, mivel az elmúlt majd egy hét alatt napi 9-10 órát gyalogoltunk a városban (hiába, még nincsenek autóval rendelkező jólelkű munkatársaink), és ez mára beütött. Ugyhogy marad a netes álláskeresés.

Mekkora már kávémárkát Insomniának hívni.
Elhagyjuk a cyber teret, átköltözünk a Mr Homérfőnök nyújtotta hajlékba ahol nincsen net. Most még gyorsan élvezkedünk, aztán reménykedünk, hogy valaki wifije belóg a kecóba.

Any news? Aha.
Ma már megvolt az első fejvadász interjú. Lényeges pontok: mindezidáig nem tudom eldönteni, hogy a Henry Eoin névben melyik a keresztnév. Igen tudom, hogy lehetne következtetni, de kb fele fele arányban láttam Henry Eoin és Eoin Henry formában írni, valamint a munkatársai Eoin-nak hívták, viszont Henryként mutatkozott be. Dráma.
A másik, hogy totális idiótának nézett mikor egy gyönyörű mosoly szaladt végig a képemen, arra a mondatára, hogy: képzeld itt néha 0 fok is szokott lenni télen! Az interjú egyebként jól sikerült, még nincs munkám.
Mr Homérfőnök, a főbérlőnk elrendezett mindent, ugyanis valahova még be kell jelentkeznünk, amit nem értettem, de megcsinálja. Éljen a bürokrácia.
A nap csúcspontja: sírásra fakasztottunk egy takarítónőt. Miután szinte kézzel lábbal elmagyaráztuk, hogy nem vagyunk túl igényesek, ne vigye túlzásba a takarítást hallottuk a következő mondatát a folyosón: igen, én itt végeztem. És mikor megkérdeztük, hogy te is magyar vagy, könnyekben tört ki. Ezt igennek vettük.
Holnap taktikát változtatok, szarok a mail-re minden fejvadászt felhívok. Tiszta hülyék egyébként, hogy mindenhol megadják a telefonszámukat. Magukra vessenek.

És íme, itt van. Ma merült fel először a kérdés, hogy mi a picsát csinalunk mi itt tulajdonképpen? Az első nap, hogy szép ez a Düblin, de azért mégse Debrecen. Hiányzik egy csomó minden.
Pedig van kéglink! Nem is akarmilyen (indulhat a szobafoglalás), bár még csak holnap adjuk oda az ojrókat érte a csávónak, aki pontosan ugyanúgy néz ki, mint a Simpsonsban a gyártulajdonos. Ezt természetesen nem vesszük rossz jelnek. Viszont voltunk ma a világ végén megnézni egy "lakást", ami konkrétan egy szoba volt, a bal oldali falon pedig a konyha. Az egyetlen pozitívum, hogy elképzeltem, ahogy egy jól megtermett ember magara zárja a zuhanyfülkét, és segítségért kiállt, mert többet nem tud megmozdulni. És ami a legkemenyebb, hogy a főbérlőnek 10 percébe telt bemutatni, ebbe természetesen belefért a kanapé szétnyitásának ismertetése és minden szekrény kinyitása is. Őrület egyeseknek mire van ideje.

Ma estétől, tulajdonképpen már mostantól véget ért a turista lét Düblinben... Kezdődik az albérlet keresés. Pedig mily csodalátos is volt állandó hideg szélben sétálgatni! Tiszta mázli, hogy mindig sikerült valami jó kis bárt talalni vagy fütött teraszt, ahol lehetett kávézni meg teázni. Mondjuk eddig még soha nem sikerült összeszedni a bátorságomat és a tej helyett citromlevet kérni a teához.
Meg is alapoztuk a létünket itt a szigeten az O2 jóvoltából és beszereztünk egy sim kártyát, szóval mostmár van telefonszámunk amin szívesen fogadunk mindenféle visszautasíthatatlan ajanlatot.
De a legfontosabb, el sem hiszem, hogy ilyen van: Haagen Dazs márkabolt! Anyám... És még a traditional Irish breakfast nevű koleszterinbombát is megkóstoltuk.
Mit mondhatnék a városról? Szép ez meg minden, bár valószínű, hogy minden düblininek tériszonya van, ezért nem építenek 4 emeletnél magasabb épületet. Ízlésükről a minimalizmus imádata mondható el, ugyanis a mai napig nem tudnak a gregorian style vörös kockaházain kívül mást elképzelni, valamint nagy büszkeségük a város közepén felállított Spire nevű "szobor", ami tulajdonképpen egy keskenyedő acelrúd. Viszont eszméletlen kedvesek és valószínű a humoruk is kiválló, bár erre csak a minden 3. megértett mondatból tudok következtetni egyenlőre. Hiába no, tényleg nem az oxfordi angolt beszélik errefelé.

2 fogadalom:
1. Soha nem olvasok maffiatörténeteket repülés közben, mert olyankor a rázkódás biztos nem légörvény, hanem a Cosa Nostra megtervezett akciója, amiben a gép aljában csempészett hamis Armani öltönyök minden nyomat próbálják eltüntetni.

2. Soha nem foglalok olyan hostelt, aminek a honlapján nincsenek képek, és a vélemenyek 80%a (amit termeszetesen csak a kiköltözés után olvastam el) tartalmazza a terrible és a never ever again kifejezéseket.

Amugy meg minden fasza, áldassék az úr neve, hogy az írek ismerik az espresso-t és nem csak azt a híg löttyöt adjak mindenhol. Beginning of a beautiful friendship.

Még itt vagyok.