Életemben nem vágytam, mi több kívántam annyira a petróleumlámpát meg hogy a lyányok összesúgjanak a háta mögött, mint vasárnap az ábrahámhegyi bornapokon, ami 100 (200? 300?) méterre vagyis hallótávolságon bőven belül volt az ágyamhoz. Pedig addigra már hallottam hamisan és rettenetes kísérlettel meg Keresztes Ildikótól is egy-egy este a sulidiszkók összes slágerét. Viszont vasárnap eljött a végzet, a jó ebédhez szól a nóta összes, egy nyivákoló nő elöadasában. Én nem tudom miféle stílus ez (operett, talán), de komolyan mondom még a részegen ki visz majd haza is jobban esett volna, mint ez, hogy az utolsó idegszálamon táncolt ez a minden bizonnyal kibaszott kövér asszony.

Egy éjjel nappali (a Bagoly melletti, hogy pontos legyek), hajnal 6.
-Egy kék multit kérek.
-Nem tartunk, próbálja meg a tejboltban.

Hát perszehogy nem velem történnek ilyenek.

Mivel mostanában sokat és teljesen újakat álmodok (új helyszinek, új emberek, egy teljes új mozi), valamint természetesen semmire nem emlékszem már délelőtt , sőt mi több már reggel sem, úgy döntöttem leporolom az álomnaplomat es újra leirom miféle hülyeségeket csinálok éjjelente. Le is irtam mind a 3at éjjel, csakhát mikor reggel nagy várakozással kinyitottam, bizony bizony semmi nem volt benne. Most vagy örülhetek, hogy vérge van egy álmom, amire kristálytisztán emlékszem (azaz, hogy leirtam őket), vagy verhetem a fejem a párnába, hogy ezen a problémán hogyan is lehetne túllépni. Végülis ez még mindig jobb, mint mikor reggel azt álmodom, hogy már (sűrű káromkodások közepette, amiben az ébresztőórát, a munkahelyet, a... tulajdonképpen mindent méltatok) lezuhanyoztam és felöltöztem a kispolgári munkahelyemnek megfelelő öltözetbe, mikor kiderül, hogy még mindig az ágyban fetrengek és mindezt “megint” meg kell csinálni. Hogy én azt hogy gyűlölöm. Még jobban, mint magukat a reggeleket, pedig ugye...

Hogy miért is szeretek jóga táborba járni? Hát azon kívül, hogy akár rendszeresen kávézó és cigiző (bár ez utóbbit csak rágta, van még mit fejlődni) mókussal találkozhatok, egy este 2 naplementét nézhetek végig, és ahol kaland lehet minden étel (márakinek, nekem leginkább büntetés minden falat), még hetek múltán is az ott összeszedett energiából táplálkozhatok mikor a mindennapi rutin totál kiégeti az agyamat.
Lehet ez csak az utazás öröme? Nem hinném, bár már alig tudom kivárni azt a másfél hetet, hogy végre megint hazamehessek. Persze valószínű gyógytea helyett végre rose fröccsön fogok élni és kávét is lelkiismeretfurdalás nélkül ihatok, mégis hiányozni fog a délutáni nidra.

A hétvégén meginvitáltam a közvetlen munkatársakat egy paprikás csirke, gombapaprikás ebédre. Hagy tudják meg mi a magyar virtus, egész délután zabálni, amíg az ember le nem fordul a székről. Erre megismerhettük az ír virtust, ezek annyit szednek, hogy én azzal a tányért nem piszkolnám össze. Mi ez, komolyan? Ezért nem is volt érdemes eljönni. Dühünkben jól el is kezdtük tömni magunkba a "maradékot" mikor elmentek. Még szerencse, hogy hívtak este a spanyolok sörözni, legalább egy kis mozgás (gyalog mentem).

Valamint az őrjöngő tömegeknek még a ráadás: ma láttam sirályt szarni. Mintha valaki egy fél literes joghurtot locsolna szét a levegőben, nincs menekvés.

Mostanában különböző okok miatt (lustaság, természetesen mi más) sokat utaztunk taxival. Lehet, hogy az utas nem egyszerű, de a taxis is egy külön állatfajta. Kezdetnek egyből Birmingham, ahol a sofőr elszáguldott a szálloda előtt és mikor ezt szóvá tettem, elöször hitetlenkedett, majd nem győzött bocsánatot kérni és mindenféle idióta kifogásokat sorolni. Aztán a düblini, aki habzó szájjal szidta nekünk a bevándorlókat, majd mikor negyedjére is tisztáztuk, hogy mi is azok vagyunk, akkor a "nem baj, ti ugyis írekkel fogtok házasodni, az ír nevet meg kultúrát viszitek tovább" mondat hagyta el a száját. Bár itt már erős volt a gyanúm, hogy azt akarta mondani, hogy "ti legalább nem vagytok suttyó bozótlakó nigériaiak", de ez mégiscsak politikailag korrektebb. De az über alles az a párizsi volt, aki mikor bemondtuk a címet elővett a használattól erőst elsalátásodó térképet, amin nagyítóval megkereste az utcát. Ezt a mozdulatsort többször megfigyelhettük vezetés közben, már amikor nem hátrafelé magyarázott, hogy ne aggódjunk csak közelre nem lát. Mondjuk szerintem csak ezt akartuk hallani, mert természetesen egyetlen mukkot sem beszelt angolul. Az pedig általában nem érdekli a franciákat, hogy nem érted miket hadoválnak, ők bőszen beszelnek és hadonasznak. Aztán a szálloda előtt 2 utcával ki is tett, hogy innen már odatalálunk, ő oda nem megy be kocsival.

A tegnapi szkominkosestelyis cégesbulin, meghát utána valami diszkóban egy számomra teljesen iden csávó a fejemet harapta fényképeszkedés közben, táncoltam az úladili örökzöldre, természetesen az arany magasarkú topánomtól már megszabadultam addigra (fél órát kerestem aztán az asztalok alatt a bal oldalit) tehát azt hiszem jelentősen túlléptem a heti megengedett kis pohár bor adagot. Pedig azt terveztem, hogy a pultnál szopogatom a kólámat és a teljes kívülálló szerepemhez hűen néha kényszeredett mosolyt eresztek az emberek felé. Ellenben rengeteg tapasztalattal lettem gazdagabb: még mindig a dohányzó a legfaszabb hely (tényleg miért van az, hogy nem szívok dohánytermékeket, minden zárt térben be van tiltva a dohányzás, és mégis ilyen esték után reggel ugy erzem a torkomban, mintha legalább 1 dobozzal füstölögtem volna), hogy a spanyolok istencsászár arcok, hogy nem is akarok olyan társasagba beilleszkedni (pedig rég volt már, hogy nem sikerült) ahol egy újonc csajt csak azért kezelnek haverként és osztják meg vele a pletykákat, mert szebbnek gondolják maguknál és féltékenyek rá, bezzeg mikor szerencsétlen már 11re hullarészegre itta magát és hülyét csinált magából mindenki előtt csak valaki más tette taxiba, a többiek felé sem néztek. Valamint sajnos örökérvényű mindenhol megmutatkozó magyar szokás, hogy ingyen jöhet minden, bármi legyen is az. Máshogy meg nem is kell.

Ma megpróbáltam egy enyhe italozást összehozni a munkatársakkal. El is küldtem az emilt (mivel itt nincsenek olyan munkatársaim, akik magukra vállalnák a szervezést, és nekem annyi dolgom van, hogy egy "meglátom mit tehetek" válasszal eljátszom a mindig elfoglalt szerepét) erre jöttek sorban a válaszok: Én iszok majd az egeszsegetekre Osloban, én Corkban, én Madridban.
A kibaszott globalizáció miatt már egy hetköznapi sörözést se lehet összehozni. Minő világban élünk!

Mióta tornára járok (igazából konditerembe, de az olyan égőn hangzik), hogy az egyre terjedelmesebb seggemmel még jövőre is beleférjek az irodai székbe, egyetlen hatást vettem észre magamon, miszerint torna napokon, mikor Ana a horvát mosolygós kiképzőtiszt ostorral hajt, akkor éjjel nem tudok aludni. És mivel nagyon unatkozok mit is csinalhatnék, mint kekszet, jégrkémet és hasonlókat tömök az arcomba, a lehető legnagyobb lelkiismeretfurdalás közepette.

Mekkora volt a pofám még január, februárban mikor otthon combig jártak a hóban, itt meg a kis kabátka is elég volt. Bezzeg most mikor otthon atlétában és tangapapucsban is izzadnak, én még mindig ugyanabban járok. Na jó az egyik pulcsit már levettem, mióta a sok IQ bajnok munkatársam rájött, hogy télen nem muszály a légkondit bömböltetni.

Kilátogattunk tegnap a lovira, hogy megnézzük a maffiózókat meg az utolsó fillérjeiket eljátszó, a maffiózóktól rettegő szerencsétlen függőket. Nem is értem hogy lehet ezt a lóra fogadást élvezni (bár Baloghp szerint ők nyerni is szoktak...). Ugyanis minden feltett pénzünket elvesztettük a nyamvadt gebéken, mondjuk lehet nem a nevek szimpátiája alapján kellett volna játszani, vagy jobb lett volna az utolsó 4et megtippelni, mert abban speciel egészen jó voltam. Baloghp egy kis tudományt, vagyis számmisztikát is vitt a dologba (arra tett, aki a legtöbbet nyert eddig pályafutása alatt), de ez se jött be. Sőt, ezen felül sikerült elérni, hogy a legnagyobb vesztesek legyünk, ugyanis mikor már felbasztam az agyam, hogy semmi nem jön be, nem tettem fel Old Charm-ra a 7. futamban (pedig micsoda név!), be is jött harmadiknak egyből. Visszanyerhettük volna a feltett júrókat.
Na de mindegy, attól még mi is kiabáltunk a tribünről, pedig nem is tudtuk melyikre fogadtunk. Legközelebb hetekig nézem majd a Racing csatornát, hogy képbe legyek. Vagy Wimbledonba megyek át fogadni.

El kellett hagynom az 50. szélességi fokot, hogy megdicsérjék milyen szép barna a bőröm. Ezeknek a hobbitoknak tényleg szinte átlátszó, mondhatni pincebarna.

A mai utolsó és vicces feladatom a következő mail formájában érkezett a munkahelyemen:

Hi Julia
This is Ewa from London...A little help please: I am hoping to meet Attila Szalay-Berzeviczy in Vienna on Wednesday- can you help me please with the pronounciation??

Még szerencse, hogy Ewa tulajdonképpen lengyel, így ismerősként kezeli a Cé hangot, különben nem tudom hogyan lehetett volna leírni.

Rájöttem nemrégiben, hogy mi idegesít úgy igazán a HRes picsákban és ide veszem még a finance, marketing, stb részlegen dolgozó ostobákat is, egy kivételt ismerek mindösszesen. Ez pedig nem az, hogy a cipőkön, valóságsókon és pletykákon kívül képtelenség velük bármiről eldiskurálni, sem az, hogy mindenkivel mézesmázos mosolygósak, hogy aztan a következő pillanatban kibeszéljék a frizuráját, hanem, hogy ezek az asszonyok kalóriában mérik az ételt. Amint megpillantanak egy karamellás sütibarabos joghurtot, egyből számjegyek (kaóriaérték és ennek ledolgozására elegendő idő a lépcsőgépen) jelennek meg előttük, nem pedig az ízek orgiája. Feltett szándékom a sült csülök puha fehér kenyérrel élvezetének elmagyarázása, miközben a vágyakozás és a lelkiismeretfurdalás összessége jelenik meg a tekintetükben. Ez aztán az igazi kínzás (más kérdés, hogy számomra is, ugyanis itt nincsen csülök).