Nem kell ahhoz anya főztje, rokon látogatás, szaloncukor meg bejgli, hogy 10.000 kalóriát tömjek naponta magamba karácsonykor. A karácsonyi zabálás valami egészen mélyen gyökerező ösztön lehet, épp ezért arra jöttem rá, hogy a legnagyobb mártíromság az éhségsztrájk karácsonykor.

Engem ebben a karácsonyi mizériában nem az zavar, hogy az emberek úgy vásárolnak, mintha 25-én eljönne a Sarah Connor által megjövendölt apokalipszis. Igaz nem atomháború közeledik, hanem valami sokkal félelmetesebb: ünnepi nyitvatartás. Elhiszem én, hogy nehéz 3 teljes napig bio bivalymozzarella és aranyozott Gucci táska nélkül élni.
Ami azonban zavar, az a megértő mosoly mögött húzódó "haladj már a kurva anyád, mert szenteste fogom rádgyújtani a saját házad" gondolat, ha valaki az általánosan elfogadott 15 másodpercen túli részidőt teljesíti a pénztárnál.
Igen, karácsonyi bevásárláson voltam.

Az APEH kedves barátaim az úrban mindenhol APEH, legfeljebb Irish Tax Officenak hívják, hogy ott rohadnának meg az O'Connell streeten, ahol tanyáznak. A millió nyomtatvány közül kiválasztottam a megfelelőt (persze nem az én érdemem, az erre specializálódott HRes adta a kezembe, elképzelem, ahogy a továbbképzéseken a különböző formanyomtatványokra élvezkednek) meg a hozzá tartozó kétszer olyan hosszú kitöltési útmutatót. A véletlenre, azaz a postába bíztam és láss csodát hiába hívom őket (mert persze telefonon is egyeztetni kell az adatokat) naponta elmondásuk szerint 10 nap nem volt elég a feldolgozásra. Pedig rendkívül gyorsan gépelhetnek, mert amint bemondom a nevem (még azt sem kérik, hogy betűzzem le, pedig nagy divat az ám itt a nyugaton) egyből rávágják, hogy még nem érkezett meg a nyomtatvány.
Valószínű jól meg is vágnak egy emergency tax-ra keresztelt szemérmetlen lehúzással.

Nem fürödtünk...

Az első munkahetemen semmi különös nem történt, azon kívül, hogy egy tál fonnyadt salátához tudnám magam hasonlítani minden este. De a munkatársak egészen rendesek, főleg, hogy megmutogatják az összes fasza ebédre való éttermet a környéken, sőt még velem is esznek. Azt hiszem igazán tudják mi kell nekem.
Itt nem divat a portásnak köszönni, mikor megtettem az első napom szegény teljesen ledöbbent és meg akkor is tátott szájjal bámult mikor a liftre vártam, a többiek szerint azóta is azon gondolkozik, hogy honnan ismer.
A padtársam nagyon nem szimpatikus, de mindegy is, mert januárban Szingapúrba költözik. Álló nap azzal traktál, hogy milyen érzések kavarognak benne a költözéssel kapcsolatban. Hétfőtől szerdáig próbálkoztam megértettni vele, hogy tudom miről beszél, 1 hónapja lakok itt, de másnapra elfelejti. Azt hiszem született aranyhalak is vannak Düblinben.

Az első munkanap pontokba szedve:

• Bemutatom új munkatársamat és volt csoporttársamat, igen vagy a világ kicsi vagy az angol szak nagy, ezen a ponton ezt valahogy nem tudom eldönteni.
• Senki nem hallgat zenét, mikor fülest kértem a Help deskes srác mélyen a a gondolataiba mélyedt (valószínű a raktár eldugott zugairól készült metális térképét futtata) és hosszú idő után egy meglátom mit tehetek mondattal hagyott ott, ami ugye mind tudjuk mit jelent.
• Nem chatelnek!!! ez...ez...hát kell ehhez valamit hozzátenni?
• A munka maga ezen a ponton még elég átláthatatlan, de már most kivehető, hogy Sharon a másik Tech writer/a főnököm nincs épp a helyzet magaslatán. Azt elfelejtette mondani eddig, hogy ő csak 3 nap van egy héten.

Igazából az első benyomások nagyon pozitívak, karácsonyi buli is lesz a jövő héten.

Nem sikerült... Itt is megy ez a dzsungelharcos B kategóriás híressegek műsor, és BaloghP szerint a végén majd marad a király meg a királynő, erre én szépen el is terveztem, hogy Martina Navratilova lesz a király meg valami buzeráns biztos akad királynőnek. Erre nem kiszavazták a leendő királynőmet (mondjuk csak akkor jöttem rá, hogy a buher, mikor a fiának látszó személy egyszer csak megcsókolta a deresedő hajú szépfiút)? Hülye írek.

Olvasom a minap, hogy az úszók újfata rajtkőről indulnak ezentúl, olyasmi ez, mint a futók rajtgépe. Nem tudom kiverni a fejemből, hogy hosszú évek munkájának, ötletelésének meg mindenféle tudományos kísérletek eredményeképpen végre ismét lesz mivel magyarázni az epókazánok hihetetlen teljesítményét. Merthogy a cáparuha ugye már kiment a divatból.

Jövő hétfőtől vége a jó világnak, a 10ig alvásnak (ami a jobbfajta egyetemi évekre emlékeztetett), a 2-3 órás forró csokizással egybekötött sétáknak a belvárosban meg a hasonló munkanélüliséggel együttjáró mellékhatásoknak. Ugyanis szeretettel vár az új munkahelyem, ami nem csalás, nem ámítás postán (!!) küldi ki a training anyagokat, nem emailben. Mondjuk mit is várhatnék egy olyan várostól, ahol az internetszámlát nem lehet a neten átutalni és ahol egy állandó átutalási megbízás csak személyesen a bankban intézhető és 5 munkanapot vesz igenybe.

A munkaról: Information Mosaic a cég maga. Az interjúk alapján technical writer szempontból a legjobb szándékkal sem mondanam őket vér profinak, sőt a volt pár kérdésem, amin megizzadt az interjúztató Doc Manager, dehát most építik a doksi csapatot (igen, van még hely).

A hétvégéről: Újabb kört futunk bolhapiac ügyben. Múlt hétvégén szombat és vasárnap is az után járkáltunk, egyszer kb másfél óra séta után elérkeztünk egy iszonyúan lerobbant és büdös töküres épülethez és a hozzá tartozó hasonló karban lévő parkolóhoz (köszi googlemaps!), másnap pedig egy kis sikátorban lévő bezárt épülethez, amit a neten a legnyobb fedett piacként emlegetnek, azonban csak egy kis fecnit találtunk az egyik ablakban, hogy elköltöztünk. Hiába no, az írek nem lihegik túl ezt az információ hatalma dolgot.
De ezek után sem adjuk fel, csak a taktika változik: vonatozunk. És ebben az a jó, hogy egyrészt azt remélem tényleg létezik a bolhapiac, másrészt viszont, hogy a tenger mellett van. Ami nekem örömboldogság, BaloghP szerint viszont nagy zöld víz, mit nézzünk rajta?

Ja, még csak annyit, hogy köszi Normi!

VanállásomVanállásomVanállásom! Nem is kívánok most ehhez többet hozzáfűzni, megyek örömködni.

Őszintén szólva én azt hittem fejlett öniróniára utal, hogy itt lehet naptejet kapni, erre kiderül, hogy napkollektoros házakat akarnak építeni! Azért mindennek van határa...

Miközben ma a fénymásolóban várakoztam a kanapén mellém telepedett egy ír nő. Nagy szó ez itt Dublinban, ritka az ilyen, mint a fehér holló. Elkezdett velem beszélgetni, egy szerencsém volt, hogy imádott dumálni meg a kutyajáról beszélni, mert az igazat megvallva körülbelül minden 4. szavát értettem. Néha felmerült bennem a gyanú, hogy nem is angolul dumál, erre megkérdeztem valamit és a mosolygásából ítélve mégiscsak angol lehetett az a nyelv, amin hablatyolt. Elbeszelgettünk kb negyed órát, amiben nekem jórészt csak a Yes, Oh really, és a no way frázisok ismételgetése jutott, amiket a hangsúlytól függően váltogattam. Jó hangulatban váltunk el, egyből eszembe is jutott Esti Kornél és a bolgár kalauz.

Van olyan, hogy előtör belőlem az ortodox környezetvédő valamint a globalizáció ellen is habzó szájjal tudok küzdeni, merthát valljuk be, tényleg van benne igazság. Mégsem tudom megtenni, hogy lehajtott fejjel lépjem át a Starbucks küszöbét, hogy a napi betevő karamellás forró csokimat magamhoz vegyem (papír pohárban természetesen, mert azt leginkabb sétálás közben élvezetes elfogyasztani), és mégsem undorodtam magamtól a tükörben reggelente éveken keresztül, hogy a Roland McDonaldnak dolgozom tulajdonképpen. Most vagy az elveimmel (hahaha) van a probléma, vagy (efelé a válasz felé valahogy jobban húz a szívem) egyszerűen képtelen vagyok ellenállni a finomságoknak.