Pontosan 1 éve szívtam el az utolsó büdös, gusztustalan, undorító, semmitő' való cigimet. Pontosan 1 éve hianyzik minden kibaszott nap.

Soha soha soha nem szabad elfelejteni megkérdezni, hogy kilométerre vagy mérföldre gondolnak, mikor fussunk egy ötöst-re invitálnak.

Mindig mondogatták nekem, hogy a kávé addiktív, még a Kék fényben is drogok között emlegették, de zsernyákoknak egyébként sem hittem soha egyetlen szavát sem. Aztán megtörtént a tragédia, Clooney nem jött 3 egész napig. Eleinte nem is zavart, mert igaz kicsit dühítő, hogy nem kávéval olvasom a reggeli sporthíreket meg blogokat, meg a szarás se megy úgy igazán jólesően, de el lehetett viselni az életet. Aztán mikor már az edéd közben arra kellett figyelni, hogy ne boruljak narkolepsziásként a spanyolok közé, vagy mikor több napi elvonás után ma reggel is megláttam az ÜRES kávéstálcát a hűtő tetején, éreztem, hogy elpattant bennem valami, és hosszú percekig csak azt tudtam ismételgetni, hogy a kurva anyját a ribancnak, ennyi dolga lenne, mégse tud időben rendelni ez nem lehet igaz. Azonban délután jött a megváltás, már messziről kiszúrtam a papírdobozokat, és az irodai főbugyi (CEO titkárnője) előtt ölelgettem őket és adtam hálát az égnek. Még szerencse, hogy bennem van tartás és önuralom különben zokogva rogytam volna térdre. És lám megérte a kitartás, jobban is esett, és hetek ota először időben végeztem. Meg is lepett, hogy még vilagos volt mikor kiléptem az ajtón.

Isten látja lelkem elmegyek Sinead O'Connor jógaórájára. Bár nem úgy rémlik nekem ez az asszony, mint a kiegyensúlyozottság és boldogság szobra. Aki nem tudja, az tanítja?

Azt vettem észre, hogy nagyon nagy divat szidni 2 dolgot itt a nyugaton. Az egyik azok maguk az írek. Aláírom, hogy vannak eszméletlen furcsa, sőt megdöbbentő szokasaik, például mikor eddig soha nem látott mennyiségű hó esett, akkor egyszerűen megbénult a város, mert nem tudták mit kell vele kezdeni (jó példa, hogy az iroda előtti 3 lefagyott lépcső tetejére többszöri "csináljatok valamit, mert ebből baj lesz" felszólításra egyszerűen kinyomtattak pár papírt, hogy vigyázz csúszik, ahelyett, hogy felszórták volna sóval). Sehol nem takarították, és a tömegközlekedés egyszerűen leállt. Vagyhogy nem tudják mi az a szigetelés, esetleg, hogy pizsiben és szürke pamut melegítőben járnak az utcán. Ettől függetlenül mégiscsak ők vannak itthon, és ahogy soha nem szidja az ember a vacsit, amit vendégségben elé tesznek, úgy talán kijárna annyi tisztelet, hogy nem döngöljük őket a sárba akárhányszor kinyitjuk a szánkat. Ha ennyire rossz itt, akkor haza lehet menni, dehát erre meg rögvest jön a felelet, hogy otthon képtelenség normálisan, tisztességesen (hahahaha) élni.
Ezzel el is érkeztünk a másik örök témához, miszerint csak magyarokkal ne kezdjen az ember külföldön, mert azok csak arra várnak, hogy átverjenek, lehúzzanak és kiforgassanak abból a kis vagyonodból is. Nem tudom velem mi baj lehet, de akikkel eddig találkoztam, azokkal akarmikor be merek ülni egy sörre anélkül, hogy vigyáznom kellene a pénztárcámra, ha kérdezek tőlük, akkor megmondják hol/hogy intézzem el, sőt még vacsira is meghívnak.
Lehet tényleg nagy bajok vannak velem (attól függetlenül, hogy nem egyszer én is nagyokat tudok röhögni a sok ír faszságon).

Ma majdnem elbaszott a zebrán egy hülye picsa! Tény mondjuk, hogy a piroson mentem át (és? attól még én vagyok a gyalogos), én azért nem vettem észre, mert nem volt felkapcsolva a lámpája a rohadt fekete szekerén, ő meg azért mert sms-t írt! A rohadt kurvája, ráadasul még neki állt feljebb.

Jajj, mielőtt elfelejtem: a pénteki trainingen miután szerencsétlen ember Pavel Grabowski néven mutatkozott be egészen valószinű, hogy egy árnyalatnyival hangosabban mosolyogtam, mint az udvariasság kívánta volna. Epp ezért meg is kérdezte, hogy magyar vagy német (valami táncegyüttes) vagyok-e és a válaszra csak egy “Ismerem azt az egeret” volt a felelet. Szóval engem Grabowski tanított, ezt is megértem.

Hát lássuk csak, mit és hogyan is. Az elmúlt hónap a nagyon fasza és a tökéletes közötti határmezsgyén mozgott. Merem remélni, hogy nem az az eszméletlen mennyiségű alkohol az oka, ami a legutóbbi véreredményemet a béka segge alá taszigálta, hanem valami egészen más áll a háttérben. A minap (vagy régebben, ki a picsa tudja) beültünk teázni Emesével egy Tea Garden nevű helyre (az a földön ülős, hűűűű de nagyon keletiek vagyunk típus) és ugyanaz történt, mint régen otthon. Jöttek-mentek az emberek, kiket jobban kiket kevésbé vagy egyátalán nem ismertem. Még XiuLi is eljött, pedig neki van teája otthon.
És miután az egyiknek sikerült valami gúnyos faszságot beszólni és a többiek nevetés közben a "tipikus", "ezt vártuk" stb szavakat/mondatfoszlányokat ismételgették, végre először éreztem mióta itt vagyok, hogy újra saját magam lehetek. Már angolul is. Már itt is. Az már csak hab a tortán, hogy tudok igazán beszélgetni Blancával, és tudom, hogyha valami baja van. Azt hiszem most vagyok pontosan az otthoni és az itteni élet közti határon, még megvannak ugyanazok a kapcsolatok/barátságok/ismerősök otthon és megvannak már itt is. Próbálom ezt az időszakot minnél tovább húzni, aztán úgyis elválik, hogy ki az, aki igazán megmarad.

Jó rég nem írtam, pedig azt sem mondhatnám, hogy nem történt semmi, hiszen Földit nem zavarta az orkán sem abban, hogy jól érezze magát nálunk, jelenleg a Lokit nézem a nemzeti TVn (igaz a köcsög Liverpool 0-1-re megy, de Kiss nem Kisz a kommentátorok szerint, valamint azt hallom, hogy Mindent bele, meg Ria-ria-Hungaria) és arra is rájöttem nemrég, hogy az egyik munkatársam azért olyan furcsa, mert úgy jár, mintha folyamatos nagy erejű szembeszélben közlekedne (rendesen erőlködik minden lépésnél és legalább 15 fokban előredől).
Ma azonban egyszerűen ritka szar napom volt. Kezdődött azzal, hogy nem jutottam a következő körbe a vezetőképző programban a cégnél, kiderült, hogy júniusig be vannak fagyasztva a bérek, tehát eselyem sincs, hogy fizetésemelést kapjak, holott felettébb rossz arányú fizetésen vagyok, és kiemelkedően jók az eredményeim, valamint összehívtam egy megbeszélést, és 1 óra beszélgetés alatt EGYETLEN szót sem értettem abból, amit beszéltek, tehát össze se tudtam foglani mi történt, vagy mik lennének a következő lépések egy levélben, amit ki kellett volna ma küldenem (ellenben rendkívül sokat bólogattam bamba mosoly kíséretében).
Viszont az ilyen napokon lehet, mi több kötelező zuhany alatt ciderezni, kifogyasztani az összes melegvizet, és az is kivalló, hogy akarmilyen szart teszek össze a hűtőben árválkodó félig/majdnem megromló/rohadó/már nem sokáig jó elemekből, BaloghP biztos az egekig dícséri (mondjuk egy paradicsomos -igazi turmixolt paradicsomból, nem püréből- sonkás tésztával töltött kaliforniai paprika biztos tényleg jó) és mi több, kihagyhatom a jógát mindenféla lelkiismeretfurdalás nélkül. És még Gizit is visszahívták egy interjúra!

A való igaz szó, hogy az agarverseny ezerszer jobb, mint a lóverseny! Persze talán az is benne van, hogy egy csomót nyertem rajta (ha nem számítom a belépődíjat, a feltett összegeket meg az eltüntetett cider mennyiséget, meg a...), de csak 6 kutya fut, ami bőven megemeli a nyeresi lehetőséget a 20 lóval szemben, sokkal barátságosabbak az emberek, nem a kiöltözős kalapverseny megy, 15 percenként mennek a futamok, és perszehogy van egy kis aranyos nyúl is. Viszont el kell ismerni, hogy igen erősen addiktív, meg hiába nem túl bonyolult eltelt vagy 2-3 futam és elfogyasztottunk 2 pénztárost mire rájöttünk hogyan is kell fogadni. Összességében: megyünk jövő héten is.

Volt csütörtökön ilyen nemzetközi Guinness nap, azaz már május óta hirdetik, hogy majd az egész világon mindenki egyszerre köszönti Arthurt a 250 szülinapján. Tekintsünk most el attól, hogy szerintem nem sok országban emelték egy túlárazott, szebben fogalmazva nem épp jó ár-érték aránnyal ellátott, marketing csodával telt söröskorsójukat egy 250 éve halott emberre, aki ugye a Liffeyből (helyi Duna) főzte össze a csaladi vagyont. Az viszont mélységesen felháborít, hogy egyik kocsmában se volt semmi, de semmi sörön kívül! Se cider, se bor, semmi. Merhogy ez a sör ünnepe. Hát kedves malátarajongók, én ezt éppen magasról szarom le, hiába töltötték fel nekem feketeribizli szörppel (helyi specialitás), attól még sör maradt. Én pedig nézhettem, ahogy mindenki lerészegedik a kocsmában rajtam kívül.

Mélységesen elszomorít a tudat, hogy bármennyire fogadkozott mindenki, mégsincs tele a szobafoglalási naplónk. Pedig van ám nagyon fasza felfújható ágyunk (és mióta Virágék rájöttek, hogy egy egyszerű mozdulat a szelepen és nem is kell 2 óránként felfújni éjszaka, mint anno Norminak), a belvárosban lakunk és mostanában már nem a konyhaszekrénybe rejtem a szemetet, hanem leviszem Peti leviszi és még sorolhatnám.

A minap azon gondolkoztam, hogy ha legközelebb valahová elindulok, akkor azért kicsit jobban utánanézek, hogy hova, mikor és miért is megyek. Mert eleinte vicces volt, hogy a legtöbb kérdésre nemmel, fogalmam sinccsel esetleg ezek szinonímáival/kombinációjával válaszoltam. Olyan kérdésekre a repülőtéren London felé, mint tudod hol a training (nem, de nem te néztél utána?), kinyomtattad a térképet (a mit?), megnézted a hotelt, amit foglatunk (ugye nekem is foglaltatok?), tudod hol laknak a barátaid, akiknél a hétvégén alszol (Londonban...), mit szeretnél megnézni (hát ti laktok itt, csak jobban tudjátok mit érdemes). Egy idő után felettébb égő volt az egész vadidegenek és a munktársaim előtt, de végülis arra jutottam, hogy nekem úgyis mindig mázlim van, Gizi meg Földi tényleg elvitt a legjobb helyekre és egyebként is egy kő buzitól (James, a padtársam) jobb szervező nincs a világon, tény. Szóval csak bízni kell az emberekben meg az univerzumban.
Azonban mikor tegnap olyan 50 percet bolyongtunk a zuhogó esőben Dublin egyebként hangyafasznyi belvárosában egy nyamvadt kézműves piacot keresve, mert az összes olyan ember otthon maradt, aki egyátalán megnyitotta a honlapot, hogy hova is kéne menni, akkor valahogy megdőlt az elméletem.
De most komolyan ha legközelebb elindulok valahova mit is kéne megnézni, leszervezni? Elképzelésem sincs hogyan kell egy felkészülést elkezdeni.

Nemrégiben meglátogattam a Paprika stores néven futó magyar boltot itt Düblinben. Teljes mellszélességgel támogatom a piros Mese kekszet, Gyulai kolbászt meg a Sport szeletet. Még a bogrács felé is elnéző vagyok (már ha valakinek van annyi türelme, hogy többször tüzet rakjon, mert olyan isten tuti nincs, hogy ne is essen valamint 18 fok fölött maradjon a hőmérséklet több órán keresztül), de vannak dolgok, amiket egyszerűen képtelen vagyok megemészteni. A sor kezdődik ugye egyből a Camping sajttal. Minek vesz valaki arany áron ilyet, mikor sokkal kevesebből megvan az itteni is, igaz nem tubusos, hanem dobozos. A polcok között tovább haladva megpillanthatjuk a Provánszi/Mexikói/Pizza melegszendivcskrém konzerveket és végül, de nem utolsósorban megérkezhetünk az überalles szürke dobozos hypohoz.
Mivel ez a bolt jópár éve üzemel feltételezhető, hogy mindezekre van igény, akkor azonban hol marad a híres külfölde menekült értelmiség? Vagy itt az a retró (amitől tulajdonképpen egyebként is hányok) ha piros székelykáposzta konzervet melegíthetünk, mint anno a kempingezések alatt? Esetleg tényleg a szalámis Mackósajt az igazi otthon íze?
Fel nem foghatom, hogy mennyi az idióta a világban.

Életemben nem vágytam, mi több kívántam annyira a petróleumlámpát meg hogy a lyányok összesúgjanak a háta mögött, mint vasárnap az ábrahámhegyi bornapokon, ami 100 (200? 300?) méterre vagyis hallótávolságon bőven belül volt az ágyamhoz. Pedig addigra már hallottam hamisan és rettenetes kísérlettel meg Keresztes Ildikótól is egy-egy este a sulidiszkók összes slágerét. Viszont vasárnap eljött a végzet, a jó ebédhez szól a nóta összes, egy nyivákoló nő elöadasában. Én nem tudom miféle stílus ez (operett, talán), de komolyan mondom még a részegen ki visz majd haza is jobban esett volna, mint ez, hogy az utolsó idegszálamon táncolt ez a minden bizonnyal kibaszott kövér asszony.