A múltkor még vicces volt, hogy a hetenként megszólaló tűzriasztó egy elbaszott konstrukció miatt a mélygarázsba zárt (ugyanis lépcső csak a földszintig megy, a lift pedig nem működik ha a tűzriasztó víjjog), de mikor éjjel kettőkor kezd rá vagy 15 percre az egyátalában nem mókás. Miért nem lehet ezt normálisan beállítani?

Számomra teljesen értelmezhetetlen moziélmény (mi ebben a jó, komolyan?) ha a világvége után maroknyi ember küzd a mutánsokkal/zombikkal kiégett, mocskos házak között mindenféle rongyokba öltözködve (kinézetre csak a hatalmas speckó fegyver a különbség a jók és a rosszak között) és legnagyobb örömük ha adhatnak egy fél barackkonzervet a kemény életben megedződött neurotikusan hallgatag gyerekszereplőnek. A történet szerint mindig jön valami vírus vagy hasonló és az dönti pusztulásba az emberi fajt (pedig szerintem majd a hülyeség fogja, meglássátok), innentől már csak 1 kérdésem van: a vírusoknak mi közük a felhőképződéshez? Merthogy ezekben a remek darabokban állandó a szürkeség és mindenki a napfényre ácsingózik.

Egyenes út a közellenséggé váláshoz: epres cheesecake-et zabálni a terhes diabétesz klinikán.

És íme feleim felvirradt a nap, amikor megáll a söröskorsó a hasamon miközben ülök (citromos víz volt benne!).

Semmit nem utálok annyira itt, mint ezt a borzasztó erős szelet (na jó, jobban utálom mikor mellé még esik is és a cseppek felgyorsítva borotvaként mészárolják az arcodat a 10 fokban. Nem ne próbálj meg ilyen időben esernyőt nyitni). És áprilisban volt egy 3 hetes kis időszak, amikor a sírás kerülgetett minden nap mikor kiléptem az utcára, mert az életet veszi ki belőled. Rendesen előrehajolva komoly izommunkát kifejtve lehet csak benne haladni.

Ma megérkezett a Katia, a hurrikán.

Póker este lesz minálunk holnap. Ketten mondták, hogy ők tudnak játszani szóval gondoltuk majd megtanítanak 1 perc alatt és titkon mindenki abban reménykedett, hogy feltölti a kasszát a hétvégi kocsmázásra. Az egyikről kiderült, hogy ő ugyan tudja a szabályokat, de még soha nem játszott, a másik viszont játszott, de részegen és nem is nagyon emlékszik mi történt. Innentől már csak abban bízom, hogy a harmadik, aki azt ígérte hoz chipseket nem Chio Chipsre gondolt.

A Czech Inn-nek nevezett egység a legjobb indulattal se tekinthető vendégbarát intézménynek, ilyen párbeszédek fémjelzik:

- Elnézést, megkaphatnám a sonkámat káposztával, a többiek már a sajátjuk felét betúrták.

- Mit gondolsz mi vagyok én, polip? Majd mindjárt hozom.

Ma is megyünk.

Rém büszke voltam Petire mikor pár hete a rakjunk rendet a spájzban project alkalmával szemetre vetett egy csomó mindent a pakoljuk el majdcsak jó lesz valamire szellem helyett. Többek között 1 zsáknyi mindenféle kábeleket is (csak a fele volt a mienk, a többit a kéglivel örököltük).

A hétvégén kábelboltba jártunk, hogy a UPC dobozt átvihessük a nappali másik oldalára és rettegve figyeltük, hogy a megkegyelmezett darabok dobozából előkerül-e az „egyik oldala USB másik meg valami kis kocka” fedőnevű darab a nyomtatóhoz. Kicsit túllőttünk a célon.

Ma megérkezett a volt főnököm, aki majd helyettesít amíg gyereket nevelek (tekintsünk most el attól, hogy mennyire lesz kényelmetlen a feje tetejére állt szituáció, miszerint most én lettem a főni). Már a munkanap első 10 percében felrémlettek azok a nagyon gondosan és hatékonyan eltemetett emlékek, amik miatt gyűlöltem mellette ülni annak idején. Pl a kezét tudnám apró darabokra tördelni mikor kopogtat az asztalomon ha azt akarja, hogy figyeljek, mert mondani akar valamit. A faszért nem szól mint minden normális ember, hogy „figyeljél már te szerencsétlen kérdeznék”? Nem. Kopogtat, mint egy idomított kutyának.

Tegnap nagy szégyen ért. Nagy mellénnyel nekiálltam, hogy megjavítom a nyomtatót (tényleg tudom mi a baja egyébként), mert egy háztartásban nincs semmi, amit 1 szemöldökcsipesszel és kiskéssel meg ne lehetne csinálni, erre már a borítását sem tudtam leszedni. Peti szerencsére szó nélkül tette vissza a szekrény tetejére, bár elképzelem ahogy vigyorgott miközben bevitte.

Lonely Planet hírlevél. Az utolsó kapocs, ami az utazásokhoz köt mióta egy már 1700 gramm feletti egyed letiltott a havi repülésről meg félnapos sétákról. Nem visz rá a lélek, hogy rányomjak az Unsubscribera.

Ma rendkívül termékeny napom volt: bezártam az erkélyajtót. Ez most nem vicc, 1 hete nyitva és esténként azért márbőven megcsapott a hideg fuvallat (nálunk nincs hőségriadó) a kanapén ülve. Volt 1 szaki, aki kijött megnézni, de nem javított, sok aki ki se jött és végre ma 2, akik kijöttek és javítottak is.

És ezennel egy korszaknak vége. A hétvégi események hatására megváltoztattam az összes jelszavamat. Hol van már minden rendszergazda rémálma a leggagyibb jelszó a világon, mint biztonsági rés. Azért hiányozni fog. Meg az összes csodálkozó vagy hitetlen arc  is mikor el kellett valakinek mondani.

Az mondjuk nem tudom mennyire jó ómen, hogy majdnem mindenhol legalább 3x kellett begépelnem az újat, mert mindig megkaptam a kis orczámba a hibaüzenetet: Your new password and confirmation do not match.

Azon kívül, hogy rajtam van a fészekrakási ösztön (nem vicc, benne van A könyvben mint tünet. Csak nem őrültem meg teljesen, hogy magamtól sikáljak mindent 2 naponta és vasaljak is!) valami tudatalatti rettegés tölthet el aziránt, hogyha megszületik a gyerek majd senki ránk se néz és oda a társadalmi életünk. Mással nem tudom magyarázni, hogy lassan minden napra tele a naptár, hogy már szar filmekre is elmennék moziba, hogy a racklette buli megérzésem szerint nem sikerült annyira jól, mint akartam mert csak 7 (+2)-en voltunk és ezért már a következőt tervezem, csak nem fér bele egyik hétvégébe sem holmi Cork, Ray’s vacsi és hasonlók miatt. Pedig a túrázásról már istenuccse lemondtam.

Tegnap nem túl közeli ismerősök jöttek hozzánk 1 hétre. Csináltam nekik baconös friss fűszeres sajtszószos tortellinit, hogyha megérkeznek a géppel tudjunk vacsizni. Kiderült, hogy az egyik vegetariánus a másik meg hithű zsidó.