Voltam ma olyan sznob, hogy a szerdai ciderezést felcsereltem egy koktélozásra, és mivel a Mojiton és a Pina Coladan kívül nem ismerek mást rögvest rendeltem is egy Pina Coladat. Mikor is egy mondat közepén beleszívtam a gusztusosan elrendezett szívószálba és hirtelen úgy pofánvert Kuba, hogy (igen van ilyen) a szavam is elállt. Nem csak az un Mojito y una Pina Colada, por favor (már reggel 10-től), a soha nem látott kékség, mint tenger, a CocoTaxi vagy az Uno Peso, hanem az a hangulat. Az a 11 nap Eszterrel.
Még tiszta mázli, hogy ha megtetszik 1-1 szám, akkor azt hetekig vagyok képes hallgatni. Így akármikor végigjárhatom a Novák-Eger-Debrecen szentháromságot ráadásul ünnepi hangulatban, szilveszterrel bezárólag, vagy sétálhatok Amsterdamban Adélékkal. Imádom, hogy ha véletlenül valahol Puma Jamaicat érzek, akkor megint Effával meg Danival lakunk, pannónia-szőlő együttesére pedig a Bor bárban dolgozok.
Ilyenkor csak próbálom minnél tovább élvezni azt a pár pillanatot, mikor egy elmúlt élet legjobb része hirtelen rámtör.

Odáig jutottam, hogy napi büszkeségem arra korlátozódik, hogy a 10 km-t csak (egészen kicsivel több mint) kétszer olyan gyorsan futotta a brittnek maszkírozott szomáliai csávó az Európa bajnokságon, mint én a hétvégén a szemétszagú ipartelepen.
Most arra nem lehetek büszke, hogy (nem egészen kicsivel több, mint) másfél év túlórákkal tarkított munka után ígéretet kaptam, hogy megpróbálnak nekem fizetésemelést adni. Ugye kiérződik belőle a nesze semmi fogd meg jól?

Tegnap egyetem óta első ízben egészen közel kerültem hozzá, hogy goromba legyek egy tanárral. Én nem értem ezek mit is gondolnak a világ egyébként elhanyagolhatóan kis szeletéről, akik nem középiskolában az ő terrorjuk alatt kénytelenek élni. Mikor végre sikerült elérni (számolatlan email, telefon és közös ismerős baszogatása után) a határidő után 2 nappal, még én voltam kedves és aranyos, hogy valószínű az én gépemben van a hiba, azért nem kaptam meg tőle a dokumentumokat. Erre a világ legtermészetesebb hangján közölte, hogy dehogy, hiszen ő azt nem küldte el, merthogy nincsen kész. Meg különben is, ő nem szereti a számítógépet, nem lehetne jövőre inkább kézzel, papíron...
Kívánok neki 4 osztályra való hiperaktív, fusztrált 16 évest brainstormingra, melynek témája: hogyan lehetne megszopatni a ribancot.

Tehát középszerű ember vagyok kimagaslóan hatalmas egóval, láthatatlan és érthetetlen szakmával egy városban, amit igazából nem is szeretek. És még mosnom is kell ma.

Megtettem megint, pedig elsőre is tudtam, hogy hülyeség volt. Végigszenvedtem 43 percet (ha nem számolom az előtte idegeskedésekkel és rémálmokkal töltött hetet) és körülbelül 10 perc jó érzés miatt jelentkeztem újra. Még a tétet is emeltem: 10 km jövö vasárnap. Kell mondanom, hogy arra még fel is kell készülni? De legalább az izomláz jobban viselhető ha az ember nevét kiteszik a netre, a középmezőnybe.

- How was the Dead see?
- It was too hot, was like swimming in Hell!
- Sure, that's why it's called the Dead see.
 
Bárhogy nézem újdonsült izraeli barátaink jól kiosztottak...

Praktikus (“ugye nem engedett le a hűtő vízzel borítva el az alattunk lakó furulyabajnokot?”, viráglocsolás, levélfelhordás) és érzelmi (“jajj, szegény kis lakás ott van egyedül”) okok miatt imádott albérletünk 4 napra elfoglalható a hónap végén.

Negyedjere egtem le az iden. Negyszer voltam napon (tegnap naptejjel, napernyo alatt). De mar kitalaltam, hogy legkozelebb kivagom papirbol, hogy D-U-B-L-I-N-E-R es a karomra ragasztom mielott kifekszek. Csakhogy mindenki ertese.