Az akarat diadala: puskát írni a trolin döntő szett 59-59 és 10 óra játék után holnap visszajönni a pályára és befejezni a meccset.

A számtalan függésünk egyikének eredményeként hamarosan kiszorít imádott albérletünkből a másfél év könyvtermése (ördögtől való a Chapters!). Mivel hely kell az újaknak és a fejenkénti 23kg hazaszállítható csomag jelentéktelen részét foglalja majd el az otthon megvásárlandó nyári ruha, ezért mindenki válogasson kedvére a képeken szereplő szupersztárok közül:
http://picasaweb.google.hu/102123696975828045018/VegyeVigye02#

Minden egyes alkalommal, mikor a cider utolsó cseppjeit próbálom kinyerni a dobozból és hátrahajtom a fejem meglátom a pókhálókat a csillár körül. Ilyenkor elborzadok, hogy itt bazzeg mennyire nem takarítanak. Ekkor azonban eszembe jut, hogy ez az én lakásom, szóval mire visszaegyenesedik a nyakam (a kétkedők kedvéért: megvannak azok a cseppek) már egy “jóvanakkor” gondolattal meg is nyugtattam magam.

Olyan nagyon lelkes voltam és ráasásul büszke is, hogy kitaláltam a legközelebbi túránk helyszínét: mindenképpen a Balkánra szeretnék menni. Hogyhát történelem, meg izgalom, meg vadregényes táj, meg a szerbek és a bosnyákok (az albánokról nem is beszélve) biztosan nagyon kedves emberek a lelkük mélyén. Erre BaloghP rövidre zárta a beszélgetést: évente egy háború súlytotta övezet legyen elég. Pedig már nem is lőnek ott, meg különben is épp csak érintenénk Szarajevót meg Koszovót.

A legveszélyesebb mondatok egyike, ami elhangozhat nálunk: nincs itthon semmi. Ez csak a mai napon kapros-zöldhagymás-tepertős túróstésztát, tárkonyos-mozzarellás gombapaprikást, sonkába tekert sajtos-kapros csirkemellet oregánós krumplival és brokkolikrémlevest (zöldfűszeres melegszendvics-kockákkal) jelentett. Mentségünkre szolgáljon, hogy semmiből nem volt egy tisztességes adagra való, esetleg frissességtől ropogós/étvágygerjesztő. Most pedig még lelkiismeretfurdalástól vezérelt futásra sem tudok elmenni, mert esik (istennek legyen hála érte).

Nem értem miért hisztiztem tegnap, mikor a hétvégén olyan nagytudásra tettem szert. Mostantól nem titok többé, hogy mikor 8 oz. Cheesburgert eszek baconnel az nem pár gramm husi, hanem majd’ negyed kiló, hogy Írhonban 23 fokon olvad az aszfalt és ugyanúgy cipőre ragad, mint máshol, hogy ha túllépek az anyáskodáson és az aggodalmaskodáson, akkor az előzetes utazási tervből semmi sem sikerül, cserébe viszont gyönyörűséges helyeken tudunk balerinacipőben túrázni és hogy nem csak nekem kedvencem bármilyen téma, aminek az utolsó mondata: mindenki fasz csak mi vagyunk jófejek.

Miután tegnap Gizivel a hétvége megkoronázásaként a Lombard hátsó bejáratán át kellett távoznunk (és már az is csak kulcssal nyílt), és erre a nagy ijedségre muszáj volt borral netezni, azt hiszem ma másnapos vagyok. Más okot nem találok rá, hogy miért odrít egész nap full hangerőn a Woozy a fülesemből, miért nem beszélgetek a padtársaimmal, miért másolok word-be blogokat (egész napos látványos/pofátlan netezés még az én arcomra se fér rá, mégha release utáni napon vagyunk is), és miért idegesít mindenki aki 20 méterre megközelít. Ezen felül rendkívül szarul is nézhetek ki különben a körülöttem ülők nem próbálnának meg mindent, hogy kicsit felvidítsanak. Eleinte mondvacsinált indokokkal beszélgetést akartak kezdeményezni, később érdeklődő tekinteteket küldtek felém, majd végső elkeserésükben egyszerűen csokival vesztegettek. Hogy dögölne meg az összes, miért nem bírnak békén hagyni?

Bizton állíthatom, hogy nem segít az elvesztett motiváció visszanyerésében mikor a határidő előtt másfél órával (nem tévedés, ide nem napot akartam írni) kiderül, hogy rajtam teljesen kívülálló okokból 2 heti munkám, amiben nem kevés ki nem fizetett túlóra van eltűnt a cyber térben, és még csak kísérteni sem fog visszatérni.

Az elvek, vagyis inkább azok hiánya: Nem vagyok hajlandó júniusban kabátot hordani. Kiderült, vagyok.