Eleinte vicces volt ez az insomnia (még a szekrényben is elpakoltam), sőt Amsterdamban kifejezetten jól jött. Mostanra azonban a legkevésbé sem mókás, hogy munka közben arra kell figyelni, hogy ne bólogassak (miközben tudom, hogy éjjel ébren fetrengek majd), hogy minden szótól ideges leszek, amit hozzám intéznek, hogy ahhoz fáradt vagyok, hogy elpakoljak/kaját csináljak/egyátalán felemeljem a seggem a kanapéról, attól viszont sokkal éberebb, hogy rendesen elaludjak.

Az egészséges önkép teljes hiánya és némi hiszti ilyen mondatokat eredményezhet: Bármit csinálok képtelen vagyok lefogyni, ráadásul minden ruhám kinyúlt!

Valljuk meg elég bizarr egy 30 év feletti szájából hallani, hogy „mi az a Jager?”. Még ennél is bizarabb, hogy miután vagy 4-et 5-öt beszűrt bármiféle kíserők nélkül (a pincér a harmadikat tisztelettel vegyes félelemmel tette elénk, utána következőket pedig csak elismerő mosolyokkal) sokkal kevésbé volt részeg, mint én, aki nem is felesezett.

Milyen dolog az, hogy az ember a saját álmában sem szerepel? Ennyire jelentéktelen lenne az életem?

Természetesen teljes mértékben elméleti szinten és a kizárólag a statisztika kedvéért, ha valaki (igen, így van) beleejti a wc-be a beléptető kártyáját, akkor hosszas bámulás után (hátha nem is igaz) lehúzza vagy inkább szappanos/kézfertőtlenítős kezelésben részesíti?

Áldassék az úr neve, hogy megadatott nékünk az internet...

Tegnap egy rendkívül büszke 8,2 km-es futás Blancával, ma reggel az alábbi üzenet az asztalomon tőle:

Ilyen volt


Ilyen lett


Meg ilyen is

A honvágy legrosszabb fajtája, mikor egy-egy otthoni jól megszokott eseménysorozatnak egészen más a kimenetele. Például úszás közben teljes bizonyossággal érzem, hogy csak végiggyaloglok a Hadházin és már otthon is leszek, még morfondírozok is, hogy beugorjak-e a Gardába egy Marharagulevesre. Cipóban. Csak mindezek után válik magam előtt teljesen nyilvánvalóvá, hogy nemhogy marharaguleves nem lesz itt ma, hanem még csak Hadházi se. Vagyhogy a mozizás után nem a Pláza mögött fogunk kilyukadni, hanem az ótvar Parnell streeten, és Ludmilla kikapcsolása után nem Normival vitetem magam haza, hanem saját lábon kell megtennem az utat.
Ezek elemi erővel tudnak egyetlen pillanat alatt a letargiába taszítani, még szerencse, hogy nem tartanak túl sokaig. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire a szokasaim rabja leszek, igazából fel sem tűnik egész.

Néha rendkívül, nagyon és borzasztó módon utálom az embereket. És ilyenkor még a „minnél több embert ismerek annál jobban szeretem a kutyámat” örök agyatlanság sem igaz, mert azok meg harapnak, hullik és büdös a szőrük.
Néhány pont, amitől lelki szemeim előtt bárki a kereszten végezheti:

Chips (vagy bármi) ropogtatás

Büdösen buszra szállás

Fogmosás nélkül az arcomba hajolás

Okoskodás, én mindent mindig jobban tudok és ezt nem félek hangoztatni sem hozzáállás

Pénztárnál kosárból a rohadék szatyorába pakolás, mikor legalább 10en állnak sorba mögötte

Szürcsölés, csámcsogás

Jópofizás, udvariaskodás mikor tudom, hogy ő is a pokolba kíván

Akkor is pofázás, mikor már rég javában mást csinálnék ahelyett, hogy a hülyeségét hallgatom

Létezés. Alapvetően.

Mi az, hogy freak? Szótárt használni nem ér.

Pontosan 1 éve szívtam el az utolsó büdös, gusztustalan, undorító, semmitő' való cigimet. Pontosan 1 éve hianyzik minden kibaszott nap.

Soha soha soha nem szabad elfelejteni megkérdezni, hogy kilométerre vagy mérföldre gondolnak, mikor fussunk egy ötöst-re invitálnak.

Mindig mondogatták nekem, hogy a kávé addiktív, még a Kék fényben is drogok között emlegették, de zsernyákoknak egyébként sem hittem soha egyetlen szavát sem. Aztán megtörtént a tragédia, Clooney nem jött 3 egész napig. Eleinte nem is zavart, mert igaz kicsit dühítő, hogy nem kávéval olvasom a reggeli sporthíreket meg blogokat, meg a szarás se megy úgy igazán jólesően, de el lehetett viselni az életet. Aztán mikor már az edéd közben arra kellett figyelni, hogy ne boruljak narkolepsziásként a spanyolok közé, vagy mikor több napi elvonás után ma reggel is megláttam az ÜRES kávéstálcát a hűtő tetején, éreztem, hogy elpattant bennem valami, és hosszú percekig csak azt tudtam ismételgetni, hogy a kurva anyját a ribancnak, ennyi dolga lenne, mégse tud időben rendelni ez nem lehet igaz. Azonban délután jött a megváltás, már messziről kiszúrtam a papírdobozokat, és az irodai főbugyi (CEO titkárnője) előtt ölelgettem őket és adtam hálát az égnek. Még szerencse, hogy bennem van tartás és önuralom különben zokogva rogytam volna térdre. És lám megérte a kitartás, jobban is esett, és hetek ota először időben végeztem. Meg is lepett, hogy még vilagos volt mikor kiléptem az ajtón.

Isten látja lelkem elmegyek Sinead O'Connor jógaórájára. Bár nem úgy rémlik nekem ez az asszony, mint a kiegyensúlyozottság és boldogság szobra. Aki nem tudja, az tanítja?